Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2018.09.15

Rege a csodaszarvasról

Száll a madár, ágrul ágra,

Száll az ének, szájrul szájra;

Fű kizöldül ó sírhanton,

Bajnok ébred hősi lanton.

 

Vadat űzni feljövének

Hős fiai szép Enéhnek:

Hunor s Magyar, két dalia,

Két egytestvér, Ménrót fia.

 

Ötven-ötven jó leventét

Kiszemeltek, hogy követnék;

Mint valamely véres hadra,

Fegyverkeztek könnyű vadra.

 

Vad előttük vérbe fekszik,

Őz vagy szarvas nem menekszik;

Elejtették már a hímet -

Üldözik a szarvas-gímet.

 

Gím után ők egyre törnek

Puszta partján sós tengernek,

Hol a farkas, hol a medve

Sohasem járt, eltévedne.

 

De a párduc, vad oroszlán

Végig üvölt a nagy pusztán,

Sárga tigris ott kölykezik,

Fiát eszi, ha éhezik.

 

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

 

Már a nap is, lemenőben,

Tüzet rakott a felhőben;

Ők a szarvast egyre űzik, -

Alkonyatkor ím eltűnik.

 

Értek vala éjszakára

Kur vizének a partjára;

Folyóvíznek partja mellett

Paripájok jól legelhet.

 

Monda Hunor: itt leszálljunk,

Megitassunk, meg is háljunk:

Monda Magyar: viradattal

Visszatérjünk a csapattal. -

 

Haj, vitézek! haj, leventék!

Micsoda föld ez a vidék,

Hogy itt a nap száll keletre?

Nem, mint máshol, naplementre?

 

Szólt egy bajnok: én úgy nézem,

Hogy lement az déli részen.

Szólt egy másik: nem gondolnám:

Ott vöröslik éjszak ormán.

 

Folyamparton ők leszálltak,

Megitattak, meg is háltak,

Hogy majd reggel, virradattal

Hazatérnek a csapattal.

 

Szellő támad hűs hajnalra,

Bíborodik az ég alja;

Hát a szarvas nagy-merészen

Ott szökdécsel, túl a vízen.

 

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

 

Nosza rajta, gyors legények!

Érjük utól azt a gímet.

És - akarva, akaratlan -

Űzik ismét szakadatlan.

 

Kur folyót ők átalúszták,

Még vadabbak ott a puszták,

Ember ottan egy fűszálat,

Egy csöpp vizet nem találhat.

 

A föld háta fölomolván,

Sziksót izzad csupasz ormán,

Forrás vize nem iható,

Kénköves bűzt lehel a tó.

 

Forrás keble olajt buzog;

Itt is, ott is égnek azok,

Mint sok őrtűz setét éjjel

Lobban a láng szerteszéjjel.

 

Minden este bánva bánják,

Hogy e vadat mér' kívánják,

Mért is űzik egyre, nyomba,

Tévelyítő bús vadonba.

 

Mégis, mégis, ha reggel lett,

A gímszarvast űzni kellett,

Mint töviset szél játéka,

Mint madarat az árnyéka.

 

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

 

Vadont s a Dont ők felverik

A Meóti kis tengerig;

Süppedékes mély tavaknak

Szigetére ők behatnak.

 

Ott a szarvas, mint a pára

- Köd előtte, köd utána -

Míg az ember széjjelnézne:

Szemök elől elenyésze.

 

Hóha! hóha! hol van a vad?...

Egy kiáltja: ihon szalad!

Más kiáltja: itt van, itten!

A harmadik: sehol sincsen!

 

Minden zugot megüldöznek,

Minden bokrot átaldöfnek;

Gyík ha rezzen, fajd ha rebben:

De a gímvad nincs ezekben.

 

Szóla Magyar: hej! ki tudja

Merre van a hazánk útja?

Kerek az ég mindenfelé -

Anyám, anyám, meghalsz belé!

 

Szóla Hunor: itt maradjunk!

Tanyát verjünk; itthon vagyunk;

Selyem a fű, édes a víz,

Fa-odúból csöpög a méz.

 

Kék folyam ad fényes halat,

Vörhenyő vad ízes falat,

Feszes az íj, sebes a nyíl,

Harckalandon zsákmány a díj.

 

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

 

Hogy elúntak otthon ülni,

Halat csalni, őzet űzni:

Új kalandra, szebb csatára

Ereszkedtek a pusztára.

 

Puszta földön, sík fenyéren

Zene hallik sötét éjen,

Zene, síp, dob, mély vadonban,

Mintha égből, mint álomban.

 

Tündér lyányok ottan laknak,

Táncot ropnak, úgy mulatnak.

Szőve ködbül sátoruk van:

Úgy mulatnak sátorukban.

 

Férfi egy sincs közelébe';

De a földi lyányok szépe,

Lyányai Belárnak, Dúlnak,

Tündérséget ott tanúlnak.

 

Dúl királyé legszebb, kettő;

Agg Beláré tizenkettő;

Összesen mind: száz meg kettő

A tündérré válni kezdő.

 

Kemény próba: férfit ölni,

Kilenc ifjat megbűvölni,

Szerelemre csalogatni,

Szerelemtől szűz maradni.

 

Így tanulnak tündérséget, 

Szívszakasztó mesterséget:

Minden éjjel számot adnak,

S minden éjjel úgy vigadnak.

 

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

 

Hang után ők, szembe széllel,

Fény után ők, födve éjjel,

Mennek óvást, mennek árnyon;

Ki lepkét fog, lopva járjon.

 

Monda Magyar: ez a síp-hang,

Bátya, bennem végig csikland;

Monda Hunor: vérem hatja,

Szűzek árnya-fordulatja.

 

Haj vitézek! haj elébe!

Kiki egyet az ölébe!

Vigyük haza asszonyunkat;

Fújja felszél a nyomunkat.

 

Sarkantyúba lovat vesznek,

Kantárszárat megeresztnek;

A leányság bent, a körbe -

Mind a körbe, sok az ölbe.

 

Nagy sikoltás erre támad,

Futna széjjel a leányhad;

Elől tűzbe, hátul vízbe,

Mindenkép jut férfi kézbe.

 

Tündér lyányok ott eltűntek,

Szárnyok lévén elrepűltek;

De a többi hova legyen?

Földbe bújjon? elsülyedjen?...

 

Abbul immár nincsen semmi:

Szűzi daccal tündér lenni;

Vágtat a ló, és a pusztán

Nagy üres éj hallgat oztán.

 

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek.

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

 

Dúl leányi, a legszebbek,

Hunor, Magyar nője lettek;

S a leventék, épen, százan,

Megosztoztak mind a százon.

 

Büszke lyányok ott idővel

Megbékéltek asszony-fővel;

Haza többé nem készültek;

Engesztelni fiat szültek.

 

Tó szigetje édes honná,

Sátoruk lőn szép otthonná,

Ágyok áldott nyúgalommá:

Nincs egyéb, mi őket vonná.

 

Fiat szűltek hősi nemre,

Szép leányt is szerelemre;

Dali törzsnek ifju ágot,

Maguk helyett szűz virágot.

 

Hős fiakból ketten-ketten,

Két vezéré kétszer-ketten,

Feje lőn mind egy-egy nemnek

Száznyolc ágra ezek mennek.

 

Hunor ága hún fajt nemzett,

Magyaré a magyar nemzet;

Szaporaság lőn temérdek;

A szigetben nem is fértek.

 

Szittya földet elözönlék,

Dúl királynak dús örökjét; -

És azóta, hősök párja!

Híretek száll szájrul szájra.

 

(Arany János)