Mit nekem te zordon Kárpátoknak

fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

s képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin

ott vagyok honn, ott az én világom;

börtönéből szabadúlt sas lelkem,

ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban

túl a földön felhők közelébe,

s mosolyogva néz rám a Dunától

a Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol

Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;

deleléskor hosszu gémü kútnál

széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása

zúg a szélben, körmeik dobognak,

s a csikósok kurjantása hallik

s pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében

ringatózik a kalászos búza,

s a smaragdnak eleven szinével

a környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból

a vadlúdak esti szürkületben,

és ijedve kelnek légi útra,

hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén

áll magányos, dőlt kéményü csárda;

látogatják a szomjas betyárok,

Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő

sárgul a királydinnyés homokban;

odafészkel a visító vércse,

gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj

s kék virága a szamárkenyérnek;

hűs tövéhez déli nap hevében

megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,

a homályból kék gyümölcsfák orma

néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,

egy-egy város templomának tornya.

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!

Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.

Itt borúljon rám a szemfödél, itt 

domborodjék a sír is fölöttem.

(Petőfi Sándor)